sziasztok.
minden ember életében eljön az a pont, mikor úgy dönt, hogy vége.
mikor úgy érzi, felesleges küzdeni. van akinek átmeneti állapot, van, akinek ez az utolsó döntése. én, végeztem. Csak a magunk szenvedését tudjuk fölmérni, és csak a saját életünket érezhetjük fölöslegesnek. Elhitettem a barátaimmal, hogy irigylésre méltó életet élek, miközben minden erőmet arra pazaroltam, hogy megtudjak felelni az eszménynek, amelyeket én magam teremtettem. Valóban sokan csodáltak a keménységem és határozottságom miatt, de hova jutottam? A teljes ürességbe. A magányba. Egy szó, egy pillanat, egy tett, és a gondosan felépített falak, amelyek az álomvilágom határait szabták, amik elzártak a kegyetlen valóságtól, csak úgy leomlottak, és nem hiszem, hogy újra tudom őket építeni. Akarom egyáltalán? A kegyetlen válasz erre egy egyszerű nem. Hiszek Istenben. Ha van Isten, biztosan nagylelkű azokkal a teremtményeivel, akik idő előtt óhajtják elhagyni a Földet, sőt, talán még bocsánatot is kér, amiért arra kényszerítette őket, hogy itt időzzenek. Jót akart, de az eredmény elkeserítő.

ennyit mára. nem hiszem, hogy bármikor visszatérek. ha bár ahogy egy nagyon bölcs ember -a példaképem-fogalmazta meg egyszer
"nem tudhatod soha, hogy mit hoz az élet. a sors nagy rendező. csak nézz rám, itt állok, lehunytam a szememet, és elveszítettem mindent, amiért egykor élni akartam: a barátaimat, a szüleimet, a szerelmemet, az anyádat. csak Ti maradtatok"